2012. augusztus 30., csütörtök

2. fejezet - Visszatérő álom

És itt a második fejezet. :) Köszönöm a véleményeket az elsőhöz, igazán jól estek. Aztán várom a további megjegyzéseket, hogy hogyan alakul a történet, mennyire tetszik nektek. :)
Jó olvasást! :)


Katie


Fulladozva evickéltem a hatalmas tengerben, a gyönyörű kék és szürke keverékben. Testem fáradt, annak ellenére, jól úsztam, lassan elfogyott az erőm. Mintha valamitől menekültem volna, ám nem tudtam megmondani pontosan mitől. Csak próbáltam magam fenn tartani a felszínen, a tüdőmet már szorította a folytonos levegőhiány, amikor alábuktam a vízben. Az erőm végleg elfogyott, és én tehetetlenül, engedve testem súlyának merültem el.
Félálomban lebegtem, mikor zajok ütötték meg füleimet. Én azonban tovább aludtam, úgy tűnt, mintha a hangokat a valóságból beleszőttem volna az álmomba. A kép megváltozott, s én ugyanott találtam magam, ahol korábban is. Félelemtől ijedten, de határozottan haladtam tovább a sötét, hatalmas helyiségben, mely üresen kongott a csendben. Csak néhol láttam kirajzolódni a körvonalakat, úgy hittem, dobozszerűségek lehettek egymásra pakolva. Megpróbáltam zajtalanul közelebb lopózni a halk zúgás felé. A cipőmet levettem, ne kopogjon a sarka – ezúttal szidtam a magasságát –, a légzésemet nehezen az izgalomtól, de lelassítottam, nehogy a zihálásom áruljon el. Megközelítve az egyetlen, résnyire nyitott ajtón kiszűrődő fényforrást, erősödtek, s minden lépésemmel egyre tisztultak a kicsendülő hangok. Ismerősnek hatott, mintha régről már hallottam volna, csak egy kicsit mélyülhetett, s férfiasodhatott azóta a tónusa. Megmondani már azonban nem tudtam volna, honnan ismertem. Csak éreztem.
A távolság csökkenésével a szívem is vadul kalimpálni kezdett az izgatottságtól, feszültségtől. Meg akartam tudni, mi történik ott, és mik ezek a hangok. A kíváncsiságom belülről hajtott. Csendes beszéd moraja szűrődött ki, s én figyeltem, hátha meghallom, miről is folyik a szó. Lábam beleütközött valamibe, mely hangos csattanással dőlt el a földön. Az ajtó kivágódott, és én lefagyva álltam ott az erősen vakító fényességben, aztán hirtelen felébredtem.
Zihálva, verejtékben fürödve ültem fel az ágyamban, és vettem észre a szobalányt.
– Á, fenn van már a kisasszony? – húzta el a sötétítő függönyöket az ablakon, de az időjárásnak, és a korai időpontnak köszönhetően nem sok fény áradt be a szobába.
Megint csak egy kicsit jutottam előre az álomban, és mindegyikben valami váratlan dologtól megint nem tudta, meg, mi van abban a helyiségben.
Rettentően idegesített, mert minden apró részletére emlékeztem, hisz az álom vissza-visszatérve kísértett. De amikor végre elértem volna a célom, meglássam, mi van az ajtón túl, valamiért mindig felébredtem. Az álom megszakadt, s csak a zihálás, a verejték maradt hátra belőle. Csak annak örültem, a másik álmom – ami rendszeresen zaklatott egy időben –, már nagyon régóta nem tért vissza.
– Már mondtam, szólíts csak Katienek – eresztettem meg egy halvány mosolyt a szobalány felé. Folyton mondogattam neki, de nem mert a nevemen szólítani, főleg ha apa is a közelben tartózkodott. 
– Igen, kisasszony… Katie – zavarodott össze ismét. – Minden rendben? – kérdezte, észrevéve arcom törölgetését.
– Persze, csak rosszat álmodtam – feleltem, miközben fáradtan kikászálódtam az ágyból.
– Ó, megint? – fanyalodott el Hannah. Nos, igen, nem az első alkalom, s ezt csak ő tudta egyedül.
– Igen – sóhajtottam, és a szobámból nyíló fürdő felé vettem az irányt. 
– Elkészítettem a reggelit, kisasszony… Öhm Katie… – javította ki magát, mikor hátranéztem rá.
– Köszönöm, Hannah – mosolyogtam, aztán bezártam magam után a fürdőszoba ajtaját. Amióta csak itt laktam ez egy megszokott dolognak számított. Nem is azért, mert valaki rám nyithat, hanem mert így éreztem magam biztonságban, ez pedig nem mindig adatott meg. Szerencsésnek mondhattam magam, igazából nagyon is, amiért befogadtak, és itt lehettem, itt élhettem. Csak a mostohatestvérem, Zoe nem kímélt sohasem. Bár én sem őt, annak ellenére – nem sokkal –, de én voltam az idősebb. Tehát nekem kellett volna az okosabbnak is lennem. Halkan felnevettem, amikor eszembe jutott egy emlék.
Gyorsan lezuhanyoztam, majd fogat mostam. Nem állt szándékomban ma reggelizni, minél előbb be akartam érni a céghez. Mondjuk ez Zoe elkerülésében is közrejátszott – húztam el számat. Ő persze sokkal később szokott felkelni, mint én, de fő a biztonság. Belenéztem a mosdó feletti tükörbe. Szememen látszott, hogy mostanság nem aludtam jól, az arcomon pedig a kimerültség jelei mutatkoztak a munka miatt.
Mély levegőt vettem, megszárítottam vizes hajamat, majd visszamentem a szobába. Felöltöztem a szokásos szoknya, blúz, blézer összeállításba, s a hajammal többet nem is törődve már rohantam lefelé az előszobába. A konyha előtt Hannah hangja állított meg.
– Kisasszony, a reggeli? – enyhe kérdő élt hallottam ki a mondatból.
– Sietek, Hannah. De köszönöm! – mondtam, miközben már a kabátomat húztam. Mielőtt ismét szólhatott volna, felkaptam a kulcsomat, és kiléptem a bejárati ajtón. Nem szerettem Hannah-val szemben rosszul viselkedni, amikor ő vigyázott rám mindig, s védett meg Zoéval szemben. Csöppnyi lelkiismeret furdalással a lelkemben szálltam be a kocsiba, s hajtottam ki a hatalmas kovácsoltvas kapun.
Szerettem vezetni, ezért amikor csak lehetett a saját autómmal mentem be a céghez. Amúgy is messze laktunk a belvárostól, és utáltam a taxikat. Csak akkor hívtam egyet, ha munkamegbeszélésnél ittunk pár pohárkával. A külvárosban kicsit gyorsítottam a tempón, miközben bekapcsoltam a beépített CD lejátszót. Felcsendültek a kedvenc dallamaim, így elég hamar eltelt az idő, míg beértem a belvárosba. Talán túlságosan is gyorsan. 
Ahogy az utcán haladtam a megengedett sebességgel, pillantásom néha a járókelőkre esett. Gondolataim pedig a távolinak tűnő múltban cikáztak, a gyerekkorom éveiben. Örültem, hogy kikerültem arról a helyről. Megváltásként tekintettem arra a szerencsére, amiért most egy szerető családban éltem, és dolgoztam apám – mert én csak így nevezem őt –, reklám cégénél.
Azonban Fortuna nem állt minden árva gyermek mellett. Voltak, akik több nevelőcsalád otthonában is megfordultak, míg végre egy be nem fogadta őket. Vagy visszakerültek oda, ahonnan elindultak. Azért egy esetnek rendkívül tudtam örülni. Szégyelltem még most is, amiket akkor éreztem, de egyszerűen nem tudtam ellene tenni. Gyermeteg szívem talán még azt sem tudta, mit is érzett pontosan – talán jelenleg sem. Csak egy valamit. Emlékszem, mennyire örültem, amikor megláttam őt, mikor észrevettem, hogy engem keresett zöld szemével. Az a tekintet mindig megbabonázott, a szívem pedig hevesebben dobogott tőle. Mindig izgalom járt át attól, ha tudtam, néz engem. Annyira nem értettem még mit is jelent ez, de most…
Sokszor gondolok rá azóta is, és a munkába menekülök, ha magam alatt vagyok, s el akarom terelni gondolataimat. Azóta sem bukkant fel senki az életemben, senki olyan, aki annyira fontos lett volna, mint ő. De fájt, nagyon is. A tudat, hogy köze volt ahhoz a szörnyű tűzhöz, egyszerűen engem is felemésztett. Mintha azokat a lángokat belülről érezném szétáradni a testemben. Nem tudom, egyszer meg tudok-e majd bocsátani neki.

Elhessegettem a gondolatot, mert a szemembe könnyek szöktek, s azzal fenyegettek, szégyenszemre végigcsordulnak arcomon. Utáltam azt, ha gyengének látnak, ha sebezhetőnek tűntem. Nem nyíltam meg egy könnyen senki előtt. Ezért is temettem el mélyen magamban a gyászt, a két legfontosabb személy iránt érzett fájdalmamat. Csak akkor tört felszínre, amikor egyedül bolyongtam, amikor túl sok időmet töltöttem a gondolkodással, s elmerültem a múltban. Nem sokszor engedhettem meg magamnak, hogy eluralkodjanak rajtam az érzelmeim. Kívülről mindig vidámnak, felelősségteljesnek, és magabiztos nőnek mutattam magam. Az már nem számított, belül mit éreztem. Az fontos csak, milyennek láttak az emberek. Muszájból tettem, ezért is vagyok én a legjobb apám cégénél, s értem el azt, hogy ezért a munkáért most én vezessem az osztályt. Persze sosem kértem tőle munkám elismerését, vagy előbbre helyezzen a saját lányánál. De tudtam, mennyire szeret engem, talán még jobban Zoénál is. Mindig éreztem, s már az első évtől kezdve a szüleimnek tekintettem őt és a feleségét. Maga az életem is olyan, mintha álmodnám. Legalábbis ez a nyolc évem, amióta örökbe fogadtak.

Már csak pár saroknyira jártam a cég épületétől, de előttem az autók lépésben haladtak. Hosszú sor állt a piros előtt, s tudtam, a reggeli forgalomban úgysem jutok egyhamar túl rajta. Lekapcsoltam a CD lejátszót, és átnyomtam a rádióra. Egy kis figyelemelterelő csacsogást akartam hallgatni. A műsorvezetők értelmetlen fecsegése, vagy akármilyen bugyuta műsor – ez kellett.
Több adón is átmentem, amikor megakadtam az egyiknél.
– Tehát az álmok elfojtott vágyaink megtestesülései? – kérdezte a műsor vezetője.
– Igen – felelt egy újabb hang. – Sigmund Freud az álmok legfontosabb funkciójának tartja ezt. Úgy vélte, a reális világban ezek a vágyak a legtöbb esetben megvalósíthatatlannak tűnnek. Ezért álmainkban próbáljuk kielégíteni elfojtott törekvéseinket, hogy biztosítsuk lelkünk egyensúlyát.
Halkan felhorkantam. Ugyan, ez badarságnak hangzik – gondoltam magamban, s már épp akartam volna továbbnyomni egy másik adóra – hisz ez nem elterelte a figyelmem, csak még inkább egy dologra tudtam tőle összpontosítani –, amikor egy újabb mondat megállított benne.
– Vannak visszatérő álmok, igen. Szinte minden ember álmodik olyat, amiben menekül valamitől, vagy lezuhan valahonnan, vagy épp valaminek a kudarcát éli meg. Az ősi erők, mint a víz, tűz, vagy épp az állatok megjelenése, mindnek jelentése van az életünkben – felnyögtem, a műsorvezető pedig épp azt kérdezte meg, amire én kíváncsian vártam. Idegesen dőltem vissza az ülésben, s a kormányra rakva tenyereimet a hosszú sorra szegeztem tekintetemet.
Mit jelentenek az ősi erők megjelenései?
– Többrétegű jelentéssel bírnak, de például a tűz az ember legbelsőbb titkait szimbolizálja. Érzelmeinket, szenvedélyünket, vonzalmunkat valaki iránt. A víz jelentése már összetettebb ennél – folytatta a hang. – Ha tiszta álmunkban, akkor az életben jól érezzük magunkat. Viszont ha koszos, felkavart a víz, akkor elégedetlenek vagyunk a mostani élethelyzetünkkel. A mennyiség sem mindegy, ha a tenger vagy az óceán épül be álmunkba, akkor az általában betegséget jelent a valóságban. 

A lélegzetem elakadt, és a babonaság egyszeriben úrrá lett rajtam. Pedig máskor egyáltalán nem éreztem, vagy vallottam magam annak. Mégis ettől a műsortól még a hideg is kirázott. Ez azt jelentené, beteg vagyok, csak még nem tudok róla? – remegett meg a szám a gondolatra.  
– Hogyan értelmezhetjük, vagy fejthetjük meg álmainkat? – tette fel a következő kérdést a műsorvezető. Tudni akartam a választ, és nem is. Féltem tőle, mintha valóban megmondhatná, milyen az életem.
– Freud szerint a gyermekek álmai egyszerűen megfejthetők, csak figyelnünk kell rájuk. A felnőtteké már nehezebb ennél, ugyanis a felnőttek tudata már alkalmazkodott bizonyos társadalmi, erkölcsi normákhoz, és ezért az álmot is elferdíti a valódi vágyakról. Úgy tűnik, mintha zagyvaságok lennének, pedig nem azok.
– Vissza lehet fordítani valahogy ezt a ferdítést?
– Természetesen. Ha meg szeretnénk fejteni egy álmot, akkor egyszerűen vissza kell fordítanunk az álommunka folyamatát. – És az meg mi a franc? – keltem ki magamból azonnal, s lopva a magam melletti autó felé lestem, meghallotta-e a vezetője – pedig esélye sem lehetett volna rá a zajoktól. Tekintetem az autókon cikázott, miközben a feszültségtől dobolni kezdtem a kormánykeréken.
És mi is ez pontosan? – Két kezemmel úgy csináltam, mint aki nyilvánvalóan ugyanezt kérdezte, s nem értette, minek kell erre ismét rákérdezni. Persze, tudtam, azt ők nem hallhatták. – Az álommunkát tudatunk végzi az éjszaka folyamán. Van egy nyilvánvaló és egy lappangó álomtartalma. A nyilvánvaló jeleníti meg az álom eseményeit, míg a lappangó tartalom hordozza a képek valódi jelentését, vagyis a tudatalatti vágyainkat.
Van valami más módszer is, amivel megfejthetjük álmainkat? – Hát igen, ez jó kérdés. A felét nem is értettem az előbbi zagyvaságnak. Mire felfogtam volna az új információkat, már mást mondott.
        Szokták még mondani, az asszociációval és a felerősítéssel is próbálkozhatunk. Asszociációnál az álmunkban látott szimbólumról az elsőre eszünkbe jutó dolgot kell leírnunk. Így a dolgok összekapcsolásával eljuthatunk a megoldásig. A másiknál azt kell figyelembe vennünk, miket jelentenek számunkra azok a szimbólumok. Így több szemszögből juthatunk el ugyanarra a megoldásra.  
Hirtelen kapcsoltam át másik adóra. Levegő után kapkodtam, mintha most futottam volna le egy hosszabb távot, az ujjaim még mindig a kormányon doboltak, hogy mikor indul el végre a sor. Ugyan, bolondság az egész. Csak álmok, semmi jelentőségük nincsen. Egy pszichológus annyit mondana csupán rá: a nehéz gyerekkorom miatt álmodok ilyesmiket. Nem kell törődnöm vele – bizonygattam magamnak, de csak nem akartak kiszállni fejemből az előbb hallott dolgok. Vegyük csak sorra… A víz, hát mi tagadás elég sok jelent meg belőle álmomban. Egy tengernyi – húztam el számat, miközben kitekintettem oldalra az ablaküvegen. A mellettem lévő – nagyon is drága –, autóban egy nálam pár évvel idősebb férfi nézett vissza rám. Első ránézésre helyesnek tűnt, bár nem mondtam volna az esetemnek. Azonban amikor kivillantotta hófehér fogsorát egy vigyor keretén belül, megnyalta ajkait, és küldött egy puszit, lehervadt arcomról a mosoly. Ki nem állhattam az ilyen rámenős férfiakat, akikkel nap, mint nap találkoztam bent az irodában. Elfordítottam fejemet, vissza az útra. Pont jókor ahhoz, hogy végre rátaposhassak a gázra, és előrébb juthassak a már zöldre váltott lámpa felé.
Mit is mondott a vízről? Á, igen, ha sok, akkor betegséget jelent. Ez marhaság! – kiáltottam fel gondolatban. Makkegészséges vagyok, már mióta nem kaptam el semmilyen betegséget! Még csak náthát sem. De mi van, ha valami olyan bennem lappangó betegségről van szó, mely csak arra vár, mikor törhet ki? – jutott eszembe. Ó, nem! Miket beszélek? Teljesen jól vagyok, így is érzem magam. Huszonhárom évesen ugyan milyen bajom lehetne?
Lépésben haladtam még mindig a lámpa felé, folyamatosan figyeltem, mikor vált át pirosra. Már csak pár méter. Gyerünk, gyorsabban menjetek már! – szóltam rá az autósokra gondolatban. Hirtelen pirosat kaptam, s hatalmasat tapostam a fékre.
– Ó, nem igaz! – mérgelődtem a karórámra pillantva, s nem értettem, hogy ment el így az idő. Ha így haladok, késni fogok az irodából, pedig csak három sarok választott el az épülettől. Fújtatva néztem megint a bal oldalamra, aztán fintorba rándult arcom. Egy hatalmas vigyor terült szét annak a férfinek az arcán, akién az előbb is ezt láttam. Mielőtt visszafordíthattam volna fejemet az útra, még rám kacsintott. Tisztán látszott rajta, nem érti, miért nem viszonzom a kis flörtjét. Büszkén feltartottam fejemet – ennél sokkal többet akartam –, s visszanéztem a pirosan izzó lámpára. Vagy inkább egy bizonyos férfira vágytam… Újból dobolni kezdtem a kormánykeréken, majd megpróbáltam a rádióra figyelni. Csak zene ment ezúttal az adón, méghozzá a régi időkből, azokat pedig igencsak kedveltem. Apu szenvedélyesen gyűjtötte a régi bakelit lemezeket, s amikor egy kis nyugalomra vágyott, akkor feltette az egyiket a lejátszóra. Annyiszor hallottam némelyik dalt, hogy én is megkedveltem őket. A következő szám a kedvencemnek számított. Michael Jackson – igazi legenda. A kormányon ütöttem a Billie Jean ritmusát, aztán, amikor felhangzott Jackson hangja, vele együtt énekeltem. A lámpa végre zöldre váltott, és én élvezettel nyomtam a gázt, hogy minél előbb bejuthassak a céghez. Az ujjaimmal még mindig doboltam, amikor nem épp kanyarodnom kellett.

  

Lassan befordultam a Brightmore Advertising Company felirattal ellátott magas, karcsú épülethez, és beálltam a földszinten lévő parkolóba. Kikapcsoltam a rádiót, majd a kocsi bezárása, és riasztása után lifttel felmentem a legfelső emeletre, ahol már a titkárnőm mosolyogva fogadott. 
– Jó reggelt, Miss Brightmore! – köszöntött kedvesen.
– Önnek is, Lydia – üdvözöltem én is, majd egyenesen az irodámba mentem, ő pedig követett. 
– Ma tizenegykor prezentálják önnek az új reklám ötleteit. Együtt ebédel Mr. Andrew Kenwarddal az új támogatónkkal? – mondta enyhén kérdő éllel, mert még csak most tárgyaltunk erről. – Aztán délután háromkor pedig egy újabb megbeszélése lesz – nézte a papírokat, miközben sorolta nekem a mai teendőimet, majd rám pillantott.
– Igen, Miss Leavey? – néztem rá mosolyogva, tudtam, valami megjegyzést szeretne fűzni még ehhez.
– Mr. Kenward tegnap, miután elment még egyszer telefonált, s ön után érdeklődött – vigyorgott fiatal titkárnőm.
– Mit mondott neki? – A munkamegbeszélésen kívül már egyszer együtt vacsoráztunk, mondván meg akarja ismerni az iroda vezetőjét – elég átlátszó mese, tekintettel arra, mennyit udvarolt –, megéri-e számára a befektetés. Jó kezekben lenne-e a pénze a cégnél, de leginkább az én vezetésem alatt. Mindig én intéztem ezeket apa helyett, ő a nagyobb üzleteket bonyolította le. Jelenleg is épp Európában tartózkodott.
– Csak annyit, már elment, és biztosítottam róla, a mai ebédről nem fog késni – mosolygott Lydia. Hát igen, a múltkori vacsoráról késtem, de csak azért, mert elhúzódott az előtte lévő megbeszélés. Máskülönben pontosan szoktam érkezni mindenhova. Meg is követelik tőlem, hisz melyik befektető akarná olyan reklámcégbe invesztálni a pénzét, aminek a vezetője nem tesz meg mindent a befektetőkért?
Sajnos pénz beszél, kutya ugat – tartja a mondás, ami ebben a világban igaz is. A milliárdos befektetők semmibe veszik a többi embert, csak azt nézik, nekik melyik lenne a jobb üzlet, amivel még inkább gyarapíthatnák vagyonukat. Én képtelen voltam ilyen tárgyilagosan, ennyire szívtelenül viselkedni. Talán nagyban befolyásolta ezt a gyermekkorom, s nevelőszüleim tanításai.
– Nem fogok késni. Hova is beszéltük meg? – kérdeztem visszagondolva arra a telefonbeszélgetésre, de nem jutott eszembe. Akkor épp az új ötletemen járt az agyam egy sminkszer reklámhoz.
– Olive Garden étterem – adta meg a választ Lydia. Igen, csak egy sarokra van innen. Kenward ezzel is kedveskedni akart nekem – mondta ő. Erre már emlékeztem… 
– Rendben. Legyen szíves, hozzon majd egy kávét nekem! – Olyan sietve jöttem el otthonról, még a szokásos reggeli kávémat sem ittam meg. Őszintén megmondva, hiányzott. Nagyon is.
– Természetesen – bólintott. Már tudta, hogyan szeretem. Három cukor, tejszín, nem túl erősen, így sem alszom túl jól.
– Köszönöm, Miss Leavey – engedtem el, hogy végre egyedül lehessek az irodámban. Átnéztem az asztalomon rám váró papírokat. Miután áttanulmányoztam őket, aláírtam, és közben megkaptam a kávémat. A papírokkal el is ment két órám, de majdnem ugyanennyi állt rendelkezésemre még befejezni az ötletemet a megbeszélésre.
Szerettem részt venni a munka többi részében is, amikor még csak rajzokkal állítottuk fel a tervezetet. Imádtam rajzolni, és azt mondták, van is hozzá készségem. Ez az én kikapcsolódási lehetőségem. A rajzban tudtam megjeleníteni a bennem mélyen elrejtett érzéseket, gondolatokat. Igaz, leginkább csak apu és Hannah látta őket. Másnak nem engedtem meg, mert a rajzokban én voltam benne. A régi életem, a gyerekkorom, a sok fájdalom, a gyász, és a boldogság egyvelegét olvashatta ki belőle valaki, ha tudta, mit kell néznie. Vagy ha csupán csak ráérzett.
Egy dolog rossz csak abban, hogy én is ötletekkel láttam el a csapatom: sosem mondták meg, ha nem gondolták jónak. Ezért nem is mindig vetettem be az elkészült rajzokat a reklámhoz – de ettől függetlenül nagyszerű időtöltésnek számított. Féltek, ha a főnöknek nemet mondanak, fuccs lesz az állásuknak is. Senki nem mert kockáztatni, pedig én sosem fenyegettem meg senkit ilyennel. A legjobbak dolgoztak itt. Keményen, határozottan léptem fel, ha kellett – mert mégiscsak én vezettem az osztályt, és a csoportomat –, de megpróbáltam nem átesni a ló túlsó oldalára.
Elővettem az A2-es méretű mappámat, és kinyitottam a legutolsó rajznál. Már majdnem készen volt az új reklámtervezethez a három skiccből álló ötletem. Egy most forgalomba hozott alapozóhoz kellett készítenünk reklámot. Tudtam, minek kell benne lennie ahhoz, hogy vigyék, mint a cukrot. Viszont sosem engedélyeztem olyan reklámokat, amelyek csupa hazugságból álltak, és a legnagyobb részük átverés. Talán ezért olyan sikeres a cég az utóbbi időszakban, és ezért lesz egyre több támogatónk is. 
Az első rajzomon egy hétköznapi nőt lehetett látni – épp munkába igyekezett. A másodikon viszont már egy partira készülődött. Csodásan felöltöztettem színes, vidám ruhákba, és a tükör előtt ülve sminkelte magát, az alapozóval kezdve. A harmadik képen a buli közepén lehetett ismét látni a nőt, táncolt és nevetett, arca egyenletesen sima, sugárzott a boldogságtól. Csak egy kis szempillaspirál, meg leheletnyi szájfény tette ki a sminkjét. Nagy betűkre mutatott a feje fölött: Érezd jól magad a testedben! A Basic alapozóval kiemelheted varázslatos arcod. 
– Miss Brightmore a megbeszélés mindjárt kezdődik – kopogott be Lydia az irodámba.
– Igen, megyek – válaszoltam még mindig a rajzokat nézve, aztán összecsuktam a mappát, majd a hónom alá csapva a többi irattal együtt kiléptem az előtérbe. A folyosó végében található prezentációs terembe mentem, ahol az ötfős kis csapatom várakozott. – Üdvözletem – mosolyogtam mindegyikükre.
Leültem az asztalhoz, leraktam a papírokat rá, majd szememet a felállított paravánra szegeztem.
– Nos, akkor kezdenénk, Miss Brightmore – szólalt meg Danny, a csapatban a legfiatalabb alkalmazottam – bár csak egy évvel voltam idősebb nála. De nagyon jó ötleteket talált ki a reklámokhoz.
Belekezdett a prezentációjába, folyamatosan mutatva az elképzelt terveit. Teljesen bele tudtam magam élni. El tudtam képzelni reklámként, ám a másik négy ötletet is meg kellett hallgatnom. Hisz ezért ültem ott. A többi azonban kevésbé foglalta le a figyelmem, így elmém el-elkalandozott a saját tervem felé. A fejemben megelevenedtek a rajzom képei, a rajta lévő képzeletbeli nő mozogni kezdett. Mintha életnagyságban képzelném el az egészet. Láttam magam előtt, ahogy elindult a munkába a megszokott öltözékében – kicsit hasonlított is rám –, majd egy fordulattal levedlette hétköznapi álarcát, s a partira igyekezve már egy teljesen kivirult nőként menetelt, magabiztosan táncolt a férfiak közt a buliban. Aztán a nő arca hirtelen megváltozott, éjfekete haja hullámosan omlott vállaira, szeme a tenger kékségével tekintett a tömegbe. Magamat láttam – jöttem rá. Mereven előrenéztem, mintha valaki közeledne felém.
A tömeg szétvált, és a sötétben egy alakot vettem észre. Semmit nem láttam belőle, csak azokat a világító, smaragdzöld szemeket. A lélegzetem elakadt… 
– Miss Brightmore? – zökkentett vissza a valóságba egy hang, s én a levegőt kapkodva próbáltam normalizálni szívem heves dobogását. Mindenki engem nézett a teremben, és várták feleletemet. Gyorsan rendeztem vonásaimat, miközben azt próbáltam megállapítani, hol is tarthattunk. Az üres paravánról, meg arról, hogy mindenkinek az asztalon feküdt a munkája, arra gondoltam, mind az öt ember végzett. Tehát most ki kellene választanom, melyik tervet fogjuk továbbvinni. 
– Danny, lássatok hozzá a munkához. Holnapra vázoljátok fel a reklám menetét, keressetek szereplőket, és így tovább. Délután megnézem, mire jutottatok – adtam ki az utasításokat felállva. Danny szeme felcsillant, hogy tetszett nekem a munkája. Bár igazából nem tudtam összevetni a többivel, annyira elkalandozott a képzeletem – nem véletlenül. Viszont tudtam, jól meg fogják csinálni, hisz az alapötlet is nagyszerű.
Visszasiettem az irodámba, úgy éreztem magam, mintha a fantáziám elől menekülnék. Már indulnom kellett a megbeszélt ebédre, ha nem akartam megint elkésni. A mappámat lecsaptam az irodai asztalomra, és már rohantam is a lift felé.

2012. augusztus 23., csütörtök

1. fejezet - Árny a múltból

Meghoztam az első fejezetet. Kérek Mindenkit, aki veszi a fáradságot, és elolvasta, biggyesszen nekem valami véleményt a megjegyzésbe. Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá, hisz ez az első önálló regényem saját szereplőkkel, saját sztorival. Hatalmas köszönettel tartozom Drága barátnémnak, Krisznek a sok segítségért, amit a történet írása közben kaptam tőle! :) <3
No, és akkor jó olvasást kívánok!


Matt

Újabb nap kezdődött, de nekem semmit nem számított, hisz ugyanúgy telt el az összes… A hajléktalanszálló ajtaja előtt feltekintettem a teliholdra. Most is rettentő hideg volt. Emlékeimben felderengett egyik nevelőszülőm folytonos kis monológja: teliholdkor mindig dermesztő hideg van. Lehetett benne valami – ráncoltam össze homlokomat. Bár nem különösebben érdekelt…
Utáltam ott lenni, utáltam az árvaházat is. Az életemhez kapcsolódó minden dolgot – kivéve egy valamit… A szívem összefacsarodott. El kellett volna felejtenem, de erre sohasem leszek képes, tudtam jól. Életem végéig elkísér majd, bűnösségben tartva lelkemet, végül pokolra jussak érte. Az ajtóban álldogálva egész testemet megborzongatta a hűvös fuvallat, aztán egy sóhaj kíséretében elindultam Manhattan koszos utcáján. Talpam alatt kopogtak a kövek, a sűrű csöndben a magas házakról visszaverődő hang szinte már sértette a fülemet. Csupán a távolból szűrődtek ide halkan az autók zaja és az éjszakai klubok kidobott vendégeinek részeg éneke. Az ellenkező irányba szedtem lábamat. Minél előbb el kellett tűnnöm a szálló közeléből, nehogy Ryan kerestetni kezdjen valamelyik haverjával azért, amiért nem jelentkeztem nála.
Elhúzva számat befordultam az egyik sikátorba. Minek vesződök, amikor a mobilon elérhet bármikor. Automatikusan a zsebembe nyúltam, legszívesebben kitéptem volna onnan a kis készüléket, hogy elhajítsam a legmesszebbre, lehetőleg egy pocsolyába – ne is szólaljon meg többet. De persze ezt nem tehettem meg… Ujjaimat összezártam a mobilon, és teljes erővel megszorítottam. Muszáj volt magamnál hordanom, hogy Ryan bármikor elérhessen, amikor újabb „munkát” akar nekem adni. Tartoztam – és törlesztenem kellett valahogy. Az már mindegy volt, hogyan…

Hirtelen torpantam meg, ahogy megláttam a sötét alakot pár méterrel előttem. Szívem kihagyott egy ütemet, hát nem sokáig tartott névleges szabadságom. Összeszorítottam fogaimat, miközben néztem őt, olyan furcsának hatott. Kezdtem azt hinni, nem is Ryan embere, így már a testi épségemet is veszélyben éreztem. Túlságosan alacsony volt, és mintha… Mintha az utca kövezete fölött lebegett volna egy centivel. Magamban felnevettem képtelenségemen, s megráztam fejemet. „Miket gondolok?” címmel. Ez lehetetlen, csupán képzelődöm! Vagy még mindig nem ébredtem fel, ott vagyok azon a nyikorgó ágyon, ahol tegnap este álomra hajtottam fejem?
Az alak továbbra sem mozdult, így én léptem előre egyet. Ő is közelebb „jött” felém – ám inkább neveztem volna siklásnak –, szívem már a torkomban dobogott. Már csak egy méter választott el tőle, én mégsem láttam az arcát. A felhők hirtelen eltakarták a holdat, így korom sötét lett. Szaggatottan vettem a levegőt azt várva, hogy majd megtámad. Megpróbáltam nem kimutatni, mennyire félek most, izmaim görcsbe merevedtek, hogy futásnak eredjek bármelyik pillanatban. Másban úgysem bízhattam, csakis a saját erőmben. Aztán hirtelen hangos csattanás hallatszott valamelyik ház felől. Ösztönösen kezdtem el futni arrafele, amerről jöttem, nem törődve a mögöttem lévő veszéllyel. Az életben maradás érzése elemi erővel tört rám, pedig nem voltam egy ijedős nyuszi. Ryan mellett meg kellett tanulnom pár dolgot, ha akartam, ha nem.
Biztos voltam benne, hogy nem úszom meg ennyivel, azonban a sarokhoz érve meglepetten vettem észre, hogy a sikátor teljesen kihalt. Még egy pisszenést se lehetett hallani, holott az idegen semmilyen másik útvonalat nem találhatott, ahol esetleg elém kerülhetett volna. De akkor hova lett egy szemvillanás alatt?
Lehetetlennek, bizarrnak tűnt ez a pár perc, egyszerűen nem tudtam, mitévő legyek. Tekintetemet az alak előbbi helyére szegezve, fejcsóválva elhátráltam, felgyorsítottam lépteimet, mintha elmenekülhetnék csak úgy, s a legközelebbi parkig meg sem álltam. Fújtatva keresgéltem egy pad után, megpróbáltam féloldalasan, felhúzott térdekkel összekuporodni, hogy minél kevesebb testrészemet érje a rideg fuvallat. Egyáltalán nem éreztem a pad fáinak fagyosságát sem, a futás kimelegítette testemet, s a sok réteg, lyukacsos ruhát, mely rajtam volt. Minden sötét volt körülöttem, a felhők is csak sűrűbbek lettek. A távolból kóbor kutyák vonyítása hangzott fel, a teli hold őket is megbolondította. Ahogy engem is…
Lehunytam szemem, és visszaidéztem az előbbi perceket. Összpontosítottam az alakra, a kinézetére, az arcára. Hátha így megnyugodva felbukkan egy apró részlet, mely a segítségemre lehet a megfejtésben. Olyan hihetetlennek tűnt, de abban is biztos voltam, hogy nem képzelődtem. Valahogy éreztem… És különben sem élek semmiféle bódító hatású, függőséget okozó szerekkel, amiktől esetleg hallucinálhatnék. Tudtam, mit láttam… Az az alak lebegett, és majdhogynem áttetsző volt a teste, ahogy a sötétségben kivettem. Az arca pedig… Egész testemen átfutott a remegés, ahogy eszembe jutott ő. Valóban megbolondultam volna? Ő már nincs itt, nincs e világban! Nem láthatom felbukkanni a semmiből, s eltűnni egy másodpercnyi idő alatt!

Mély lélegzetet vettem, torkomat csípte a hajnali, dermesztő levegő. Ahogy lassanként testem megnyugodott, visszahűlt normál hőmérsékletére, úgy csapott meg a hideg érzete is. Megmozgattam lábujjaimat a cipőben, mert már lassan nem is éreztem őket. A park fái közötti kis réseken felderengtek a nap első sugarai, narancsos színbe öltöztetve a horizontot. Gyönyörű, megnyugtató látványt nyújtott felbolydult lelkemnek. Egyszerűen még mindig nem akartam hinni szemeimnek…
Gondolataimból a zsebemben elrejtett, megállíthatatlanul rezgő mobil zökkentett ki. Felkeltem a padról, s miközben a mozdulattól egész testemet átjárta a hideg, megborzongva előhalásztam a készüléket. Ránéztem a kijelzőére, és egy nyögés szakadt fel torkomból.
– Szia, Ryan! – szóltam bele morcosan.
– Haver! Hol a fenében vagy? Elfelejtetted, hogy munkád van ma? – kérdezte tettetett humorral. Tudta jól, hogy sosem felejtem el, főleg, ha a saját életemről van szó…
– Tudod, hogy nem szoktam elfelejteni – morogtam.
– Bal lábbal keltél ma fel, vagy mi? – utalt a hangomra, s arra, hogy tudjam, hol a helyem.
– Nem, dehogy… - feleltem azonnal visszavéve a stílusomból. Mindössze ennyit engedhettem meg magamnak vele szemben. – Csak furcsa volt inkább – motyogtam, miközben előrehajolva a térdemre könyököltem, s elkezdtem masszírozni a fejemet. Még mindig azokon a perceken járt az agyam.
– Furcsa… – ismételte Ryan elgondolkodva. – Legfeljebb egy óra múlva várlak. Felveszed az anyagot, és leszállítod. A szokásos, tudod – folytatta csevegő hangon.
– Persze, tudom – válaszoltam egykedvűen. – Már indulok is.
Egy sóhaj kíséretében a zsebembe süllyesztettem a készüléket, aztán nyújtózkodtam egyet. Ez valahogy elmaradt a rémálmom után, és igazából csak most tűnt fel – már pedig a jó szokásokat az ember hiányolja egy idő után.

Összébb húztam magamon a foltos kabátomat, és elindultam a Central Parkból Ryanhez. Mivel pénzem nem volt, gyalog kellett megtennem az utat, és valóban szükségem volt arra az egy órára, hogy időben odaérjek. Nem is akartam volna ilyesmire költeni… Automatikusan nyúltam a másik zsebembe a cigarettás dobozomért, s egy mélyet, jólesőt szívtam bele a cigarettába, hogy aztán lassan fújjam ki tüdőmből a füstöt. Egyszer talán ebben fog elérni a büntetésem Isten által, s jutok a pokolra, de jó érzés volt a kezemben tartani, és élvezni a hatását, a nikotin terjedését az ereimben.
A város már újra a megszokott hangokkal fogadott a központ felé haladva. Mindenki most indult útnak, hogy betöltse posztját jól fizető állásában. Felhorkantam. Igen, talán én sem itt tartanék, ha lett volna egy gondoskodó, szerető és éppen elegendő pénzzel rendelkező család mögöttem. De nem volt… És itt kezdődött a probléma.
Nagyot sóhajtottam, a leheletem is olyan fehér ködöcskét hagyott maga után, mint amilyet a cigaretta füstje. Annak ellenére, hogy Ryan kevés időt hagyott nekem, nem siettem. Szerettem ezt a várost, ismertem a kis utcákat, sikátorokat, tudtam, a környékemen lévők hova lyukadnak ki. Volt időm mindegyiket végigjárni, egy ideiglenes szállást keresve… A járdán lépkedve csak sárga foltokat láttam a szemem sarkából, ahogy a taxik elhaladtak mellettem az úton. Nem is igazán figyeltem semmire, csak mentem, amerre vitt a lábam, egyenesen előre. A tudatalattim vezetett a szokásos útvonalon.

Csupán egyszer pillantottam fel, még az embereket sem kellett kerülgetnem, hisz egyik nagyzoló sem akart érintkezni egy ilyennel, mint én. Lenéztek, csak mert szakadtabbak, mocskosabbak voltak a ruháim, és messziről lerítt rólam, honnan jöttem. Az utcáról…
Utáltam ezeket a magukat felsőbbrendűnek tekintő embereket, akik senki és semmi mással nem törődtek, csak magukkal, s saját nagyra törő terveikkel. Nem érdekelte őket, kin gázolnak át, vagy milyen eszközökkel teszik azt. Ebben a világban a pénz az úr. Minél több van belőle, annál nagyobb a befolyásod, a hatalmad a másik felett. Ezért is voltam én a futár Ryannél, s ezért is tartoztam neki.
Meglepődve kaptam fel fejemet a nő ismerős hangjára, s hirtelen megtorpantam, hogy szemügyre vehessem az arcát. Pár méterre állt csak tőlem, és taxiért kiáltozott, de egyik sem akart megállni neki. Épp az egyik után nézett hosszan, így nem láthattam arcát. Ugyanolyan fekete haja volt, mint neki. Persze tudtam, hogy azóta már megváltoztathatta a színét, ennek ellenére a szívem a torkomban dobogott, míg meg nem pillanthattam vonásait.
Csalódottan fordultam el. Nem ő volt, csak képzelődtem. Túlságosan nagy kíváncsiság, és remény éledt bennem, hogy esetleg újra láthatom. Szerettem volna, ha csak egy percre is, ismét megsimítani arcát, s belenézni azokba a kavargó, háborgó tengerre emlékeztető kék szemekbe. A hozzá hasonlatos nő halvány kis emléktöredéket juttatott eszembe.

Éjszaka volt, a hold ezüstösen világított be a helyiség kis ablakain. Hirtelen, de halkan vettettem le magamról a paplant, s pattantam ki az ágyból. Megnyikordult a vasrács, mire visszafojtott nevetéssel néztem a szomszédos ágyon ülő fiúra: ő is csak nehezen volt képes arra, hogy ne árulja el tervünket kitörő nevetésrohamával.
Botladozva osontunk el az ágyak mentén az ajtó felé – szökni akartunk, vagy legalább is azzal próbálkozni… Tudtuk, hogy innen csak egy módon szabadulunk, mégis akkoriban jó kis kalandnak tűnt már ez is. Az ajtónál megálltunk, összenéztünk, majd egy vigyorral arcunkon átléptünk a másik helyiségbe, ahol a lányok aludtak. Végignéztünk a sötétben az összegömbölyödött kupacokon, szemünk már hozzászokott a homályhoz, így ki tudtuk venni a körvonalakat, hogy ne ütközzünk össze semmivel se.
A terem közepéhez érve szívem hevesen kezdett dobogni, hiszen itt alszik ő is… Az ablakokra néztem egy pislantás erejéig, amelyek rácsain megcsillant a holdfény. Izmaim feszülten rezzentek össze mozdulataim alatt, aztán beleütköztem az előttem hirtelen megtorpanóba.
Csak kevés híja volt, hogy nem estünk együtt a padlóra. Visszanyerve egyensúlyom a füléhez hajoltam.
– Mi az? – suttogtam  izgatottan a lebukás mámorától.
– Az előbb forgolódott… - ránéztem a mocorgó kupacra én is. Szinte már vártam, hogy felébredjen, s odajöjjön hozzánk. De leginkább hozzám… Gyermeteg szívem reménykedett abban, hogy megérintheti őt…
Aztán a sötét alak felült az ágyban, körvonalai kirajzolódtak, ahogy fejét egyenesen ránk emelte.
– Mit csináltok? – szólalt meg ijedten suttogva, amitől megborzongtam.

A kép megszakadt. Annyira valóságosan éltek bennem a szörnyűség előtti emlékek, hogy nem értettem, az utána történtekre miért nem emlékszem egyáltalán. Ez is, mintha tegnap történt volna. Pedig már hány éve annak… Csóváltam meg fejemet finoman. Igen, ha róla szól az emlék, minden egyes részletre tisztán vissza tudok emlékezni. Kivéve azt az egyet…
Az Angelo’s Coal Oven Pizzeria mellett az egyik sikátor felé fordultam. Ódzkodva tekintettem szét, mintha azt vártam volna, mikor jelenik meg ismét az éjjeli furcsaság.
De szerencsére fényes nappal volt, nem ólálkodott senki a hátam mögött, s ez megnyugvással töltött el. Úgy hittem nem történhet velem semmi rossz, főleg egy ilyen kellemes emlékkel a szívemben. Ha őrá gondoltam, elfelejtettem szinte minden gondomat. Aztán ráébredtem a valóság kegyetlenségére, s jött a többi. Folyamként árasztottak el az ijesztő tények.
A telefonon megnéztem az időt, aztán gyorsan vissza is süllyesztettem a mélybe, mintha valami rossz jelnek számítana, s bármelyik pillanatban megcsörrenhetne, mintegy figyelmeztetésképp. Éppen időben fogok oda érni – mondtam magamban, mintha már hallanám Ryan ideges hangját – elhúztam számat. Mindössze kétutcányira vagyok a kényszeredett célomtól. Nem fog belehalni, ha egy kicsit kések… Maximum csak én.

Az elhagyatottnak tűnő, romos raktárépület kisebb ablakai betörtek, a homlokzata pedig sérült volt, körülette csend honolt. A hatalmas helyiségben egy-két méterenként világító neonok sárgás, kimerülő-félben lévő csöveinek halvány fényénél néhány ember körvonalát láttam kirajzolódni egy kis asztalnál, fülemet megütötte a beszélgetés halk moraja. Az ajtó súlyos nyikordulásának hangjára felkapták fejüket, s rám néztek. Ryan mosolyát még így is láttam.
– Matti, fiú! – kiáltott fel elégedetten. – Sokáig tartott, míg ideértél – jegyezte meg enyhe, leplezett dühvel.
– Egy órát adtál – emlékeztettem finoman, miközben odaértem a kis csoporthoz. Ahogy megláttam a több kiló még le nem szállított zacskóval teli asztal, halvány fintor suhant át arcomon. Szerencsére ezt senki nem vette észre. Ryan mással volt elfoglalva, a többiek pedig lényegében ügyet sem vetettek rám. Kivéve egy embert, Andyt. Összeakadt a pillantásunk pár másodperc erejéig, majd visszanéztem Ryan-re.
Ryan elvigyorodott, még sötét szemein is látszott, hogy kedvére való volt cseppnyi szemrehányásom.
– Na, látod, haver, ezért segítettem neked. Mert van eszed – mondta. – Nem úgy, mint ezeknek itt – horkant fel. A többi srác csupán összenézett. Nem mertek szólni, vagy ellenkezni vele.
– Ha te mondod, Ryan – vontam vállat.
– Én hát! – Az egyik felbontott zacskóból egy kis csíkban az asztalra szórt, majd lehajolva mélyet szippantott belőle. – Jó ez az anyag – sóhajtott fel. – Nem próbálod ki mégis? Itt lenne az ideje – mondta csak úgy. Újabb próbálkozás, pedig tudta, mi lesz a válaszom.
– Tudod, hogy nem. Ezen nem fogok változtatni – ellenkeztem, de csak elmosolyodott. Ismert már, túl jól ahhoz, hogy tudja, mit fogok válaszolni. Mindig próbálkozott azzal, hogy függővé tegyen engem is. Én azonban maradtam a cigarettánál. Az is egyszer meg fog ölni, de lassabban, alattomosabban, mint a drog.
– Hát jól van – hajolt le ismét, s felszívta a megmaradt fehér port. – Itt a cím – nyomott egy kis papírt a kezembe, melyre futó pillantást vetettem. – Két kiló, szép pénz lesz. Jó vevők – vigyorgott miközben felém fordult, s a kezembe adta a drogot is a szokásos, becsomagolt papírban. Ebből pedig tudtam, nem szúrhatom el. – Ne legyen galiba – nyomatékosította két kezébe fogva az arcom, majd kicsit megütögette bal felemet.
– Nem lesz – bólintottam. – Mikorra kell leszállítani? – kérdeztem a raktár hátsó részében álló motorra pillantva. Hosszabb távolságokra mindig ezt használtam. Nem volt jogsim, de őt ez persze nem izgatta. Minek is törődne, ilyen apróságokkal… Csak annyit mondott olyankor: „Ne kapjanak el a zsaruk!”
– Érj oda két óra alatt! – összehúztam szemöldököm. Nem ismertem a cetlire felírt környéket, de nem tetszett, hogy fényes nappal kell lebonyolítanom az üzletet.
– Értettem – válaszoltam ennek ellenére. – Elviszem a motort.
– Helyes. Na, menj! – engedett el. Szememmel intettem Andynek, amolyan „majd találkozunk valamikor” nézéssel, aztán a járgány felé indulva a csomagot gondosan magamhoz erősítettem a kabátom alatt. Megsimítottam a motor kormányát. Szerettem motorozni, annak ellenére, hogy ez a darab távol állt az álmaimban szereplőtől. Ment, száguldott a gázkart húzva, s ez volt a lényeg.

Felültem, s megmarkolva a kormány két oldalát, berúgtam a járgányt, mely hangosan, mélyen felhördült, egy kis gázt adva rá, és a féket kiengedve tettem egy jobb kanyart, s már száguldottam is végig a raktár beton udvarán, hogy a hátsó utcákon át a megadott cím felé vegyem az irányt.
Mivel volt két órám, élveztem a motorozás élményét. Imádtam, ahogy a levegő az arcomba csapott, és felborzolta hajamat, ahogy az emberek, járművek szinte egy folttá mosódtak össze mellettem. Órákig tudtam volna motorozni, hódolni veszélyes szenvedélyemnek, ha nem szólított volna a kötelesség.
Ryant azóta ismertem, hogy megszöktem az árvaházból, s belekeveredtem szabadságom második napján egy balhéba. Ő volt az, aki valamiért – melynek okát még máig sem tudom pontosan –, megmentett a zsaruktól, s attól, hogy visszavigyenek abba az épületbe. Talán azért tette, mert tudta, hogy így tartozom majd neki életem végéig, s kénytelen leszek az ő szolgálatába állni.
Nem is tehetnék mást. Sok van a tartozási listámon, s mind csupán egy névhez illenek. Ryanéhez. Ő volt az, aki felkarolt - a vagyonosabb körökben mentornak hívnák -, és vigyázott rám, mint egy fogadott öcsre. Egy testvérre, akit magához láncolt temérdek „jó” tettével, támogatásával, akinek eltűri apró engedetlenségeit, amelyek másoknak az életükbe kerülnének… Senkitől nem tűrt ellenkezést, csakis tőlem. Aki neki dolgozott, annak el kellett fogadni, hogy egyedül Ryan a főnök. Ő ad utasításokat, ő osztja a pénzt. Azért pedig mindenre képesek lettek volna a szállítói. A legjobb melókat – ahogy ő nevezi -, a legtöbb pénzzel kecsegtető üzletet mindig én bonyolítottam le neki. Bennem bízott meg a legjobban, senki másra nem bízta volna az ilyen ügyleteket.
Andyt öt éve ismertem csak meg, amikor bekerült ebbe a világba. A drog világába. Tizennyolc évesen mindenét eladta drogért cserébe, az anyja pedig egyszerűen kirakta otthonról. Nem hogy segített volna a fiának. Én vigyáztam rá is, mintha a testvérem lenne, s nemcsak a legjobb barátom. Nálam egy évvel fiatalabb lévén, nagyobb marhaságokat is tett, mint én. Nem egyszer húztam ki a csávából, mert nem tudott tanulni a saját hibájából. Haragudtam rá a drogfüggősége miatt. Nem egyszer próbáltam már hatni rá, és leállítani őt, de ez nem ilyen egyszerű…
Az egyik sikátor előtt lassítottam, s megnéztem az időt a mobilon. Leállítottam a járművet, és elővettem a kis papirost: 44. utca a Club mögötti sikátor
Miután elolvastam, az öngyújtómmal meggyújtottam a papírt, s amint a fele leégett, leejtettem a földre. A kis fehér papírból csak fekete pernye maradt. Hamarosan megérkeztem, a luxusautó már ott állt. Tisztes távolságban leállítottam a motort a keskeny úton az egyik ház hátsó falához. Mélyen beszívtam a hűvös levegőt, a nyakamból előhalásztam a nyakláncot, s a rajta lévő fél szív medálra nyomtam egy csókot, aztán visszarejtettem a ruhám alá. Nagyot nyeltem, és lassan közeledni kezdtem a három alak felé.
A középen álló nagydarab, színes bőrűről lerítt, a drogból szerzi a nyakában lógó vastag aranyláncokat. A testőrei sem voltak sokkal kisebbek nála. Mintha szüksége lenne rájuk – húztam el számat észrevétlenül. Sokkal jobban féltem, mint a többi szállításnál. Megszoktam már, ez nem épp idegkímélő munka, de a mai különösen kirítt a sorból. Nem szoktam nappal ilyen intéznivalót kapni, ráadásul ma még a napom is rosszul kezdődött. Balsejtelem lett úrrá rajtam…
A hátamon végigfutott a borzongás. A szél süvített a házak között, bele-bele kapott kabátom szélébe. A három alaktól egy méterre megálltam, s lassan a kabátom felé nyúltam. Az egyik azonnal mozdult, megmutatva, bizony neki is van valami a kabátja alatt – nagyot nyeltem a fegyver láttán.
– Semmi hirtelen mozdulat – szólalt meg a középső mély hangon.
– Csak előveszem az anyagot – mondtam nyugtatóan, aztán kigomboltam a kabátom, s lekötöztem magamról a drogot. A középső férfi intett a bal oldalt állónak, mire az a kocsihoz lépett, majd egy fekete, kisebb aktatáskát adott a főnöke kezébe.
– Mutassa meg! – szólítottam fel határozott hangon. Nem hagyhattam, hogy a félelem erőt vegyen rajtam, noha a rossz érzés nem akart szűnni.
– Rendben – mondta, és résnyire nyitotta az aktatáskát. Gyors pillantást vetettem a temérdek pénzre.
– Megvan az összeg? – A férfi összeszorította fogait.
– Az üzlet, az üzlet – felelt dühösen. Miután cseréltünk, felpattintva az aktatáskát meg akartam számolni a pénzt, ám valami megzavart. Hangos, fülsértő sziréna harsant a közelből, s már csak a vevő autója mögött lefékező rendőrkocsikat vettem észre.

2012. augusztus 22., szerda

Előszó

Sziasztok! :)

Nos, nem túl hosszú az előszó, de holnap hozom az első fejezetet. Remélem ez felkelti az érdeklődéseteket.




   Zihálva ébredtem, a sok réteg ruhából a legalsó anyag izzadságcseppektől ragadt testemre, ahogy újra visszatért a gyötrő rémálmom. Kezeimbe temettem arcom, majd megdörzsöltem szemem, mintha ezzel eltűntethetném a múltam egy részének vissza-visszatérő képeit. Halkan, nehogy felébresszek valakit, felkászálódtam a kényelmetlen, összecsukható ágyról, ami nyikorgó hangot hallatott a súlyomtól felszabadulva. Majd összeszedve azt a kevéske dolgomat, amim volt, elbotorkáltam a hold által bevilágított szűkös helyiség sarkában lévő mosdókagylóig. Néhány ágyon meg-megmoccant a félig alvó ember, ahogy elhaladtam mellette, attól tartva, hogy el akarok lopni valamit tőle. Felhorkantam magamban.
   A sarokban csupán egy elhúzható függönyszerűség lógott alá a falról, a kagyló fölött egy félig eltört, repedezett tükör díszelgett. Még ez is jobb volt, mint kint aludni a hidegben, a parkban. Itt kaptam egy műanyagtányérnyi ételt is még lefekvés előtt… A koszos mosdóra támaszkodtam, aztán belenéztem a tükörbe. A szemeim alatti karikák sötéten derengtek az ezüstös fényben, ami az ablakon keresztül áradt be, arcom – annak ellenére, hogy még csak most töltöttem be a minap a huszonnegyedik életévem – elnyúzott volt. Mintha már megéltem volna egy s mást, ami részben igaz is volt. Nagyot sóhajtottam megpróbálva visszaemlékezni minden részletre, ami az álmomban szerepelt. Azonban akárhogy is akartam, hogy emlékezzek, mindig csak a legszörnyűbb pillanatok peregtek le előttem. Újból és újból. A körülmények, az, hogy hogyan jutottunk el odáig, már nem…  A rémálom azonban más valakit is eszembe juttatott. Azt az egyetlen embert, aki még most is birtokolja szívemet, kilenc év eltelte után is.

2012. augusztus 21., kedd

Ismertető

Üdvözlet Mindenkinek! :)

A szavazás alapján itt is az új blog. Megpróbálok nem túl sok mindent rakni rá, de a hátteret muszáj volt... Nekem nagyon tetszik, és saját magam eszkábáltam össze ilyenre. :$ Felül megtaláljátok a többi blogom, és mi egymást. A chaten ne lepődjetek meg, kiderült - már én is elfelejtettem -, hogy nagyon régen elkezdtem szerkesztgetni ezt a blogot, aztán elmaradt végül. Szóval ezt folytattam. :)

No, nem húzom tovább a szót, íme az ismertető a történetről, amit talán már valaki  olvasott a fanfices blogomon.

A regény napjaink Amerikájában játszódik, ahol a pénz és a befolyás áll mindenek felett. Megszerzéséért pedig szinte bármire képesek az emberek. A történet két külön világban élő ember életét meséli el, akiket nem csak a pénz választ el egymástól, hanem árvaházban megélt gyermekkoruk, s emlékeik egy tragédia átéléséről. Mindketten úgy hiszik, hogy soha többé nem találkoznak már egymással – s ennek így is kell lenni –, hogy a sors elrendelte helyüket a világban. Egyikük sem sejti az igazságot, amelyet tudatuk rejtett el előlük, hogy a szerettük elvesztése miatt érzett fájdalom lelkük mélyében maradjon örökre eltemetve.
Matthew Halding az árvaházból kikerülve az utcán éli mindennapjait. Engedelmesen követi az őt felkaroló Ryan parancsait a drog üzleteiben, megpróbálva nem nagyobb bajba keveredni és kiszakadni ebből a társaságból. Ez azonban nem ilyen egyszerű, s életét egy hirtelen jött furcsa illúzió is nehezíti… Addig Katherine Brightmore a város egyik leghíresebb reklámcég ügynökségét vezeti nevelőapja mellett. Tizennégy évesen átélt szörnyűségek azóta is gyötrik őt, vissza-visszatérő álmai pedig folyton csak egy valamiről szólnak. De egyik napról a másikra életük teljesen megváltozik, amikor a lány rálel a parkolóban a sebesült Matthew-ra.    
Vajon képesek lesznek kideríteni az igazságot, és ismét rálelni a kettejük közt régen kibontakozott szerelem érzésére? Vagy egyszerűen hagyják magukat sodorni az árral, hogy a sors ismét elválassza őket egymástól?
Romantikával, álmokkal, szenvedéllyel, krimivel és egy titokzatos árnnyal telített történet, amely a két ugyanarról a helyről indult személy viszontagságait beszéli el.  
A fejezetek Matthew és Katherine szemszögéből felváltva következnek a regényben.